Park Jimin sz.sz.
Az egyik pillanatban még gondok nélkül otthon ülök, a kékfotelemben egy könyvvel, élvezve a szünetet és a nyári szellőt, ami az ablakomon szűrődik be, s a másikban pedig azt veszem észre, hogy a kocsink hátsó ülésén gubbasztok és az új iskolám felé tartok a szüleimmel.
Az összes barátom, akikkel a szabadidőmet szoktam élvezni eltűnt az életemből, mert apa új munkát kapott Busanban. Az ellenségeimnek sem kívánom azt, hogy átélje legjobb barátnője talán utolsó ölelését. Összeszorul a szívem, mikor eszembe jut Sohyun arca, mikor megmondtam neki, hogy elköltözünk Szöulból.
Nem haragszom apára, mert tudom, hogy szántszándékkal nem okozna nekem fájdalmat, hisz az anyukám, a bátyám és miattam dolgozik reggeltől estig.
- Jimin, megérkeztünk- fordult hátra Anya. Ahogy rám mosolygott megteltem önbizalommal. Sokak szerint nagyon hasonlítunk egymásra. Van benne valami, hisz a hajunk ugyanolyan barna árnyalatú, csak nekem a hátam közepéig ért, míg édesanyámnak vállig. Nem csak ezek egyeznek meg, hanem a testalkatát is, mindketten vékonyak és magasak vagyunk. A szemem színét a nagymamámtól örököltem. Csak nekünk volt barnaszínű szemünk a családban, a többieké mind éjfekete.
Felraktam a vállamra a hátizsákom, majd közelebb csúsztam az ajtóhoz.
- Szeretnéd, hogy bekísérjünk?- fordult hozzám Apa is.
- Semmi szükség rá- ellenkeztem.
- Akkor vigyázz magadra!- kacsintott rám vastag keretes szemüvege mögül. Mosolyogva kiszálltam, de szinte azonnal lehervadt az arcomról. Az iskola udvara tele volt diákokkal, akik külön kis csoportokban beszélgettek. A gyaruk a gyarukkal, a saesang fanok a saesang fanokkal, a zenészek a zenészekkel… Én egyik klikkhez sem tartoztam.
Hátra pillantottam a szüleimre, akik csak bátorítóan mosolyogtak rám, hogy menjek tovább. Vettem egy nagy levegőt és elindultam az úton, ami befelé vezetett.
A suli belül teljesen kihalt volt, csak pár velem egykorú lézengett a folyosón. Előhúztam a telefonomat a zsebemből. Még tíz perc volt becsöngetésig és még meg kellett találnom az igazgatói irodát eligazítást kérni. Mivel fogalmam sem volt, hogy merre menjek, ezért odamentem egy fiúhoz, aki magában álldogált egy szemetes mellett és a telefonját piszkálta, hogy útbaigazítást kérjek.
- Mi a franc van?- kérdezte dühösen, de a mobiljáról nem vette le a szemeit. Kicsit megijedtem, de nem hátráltam meg.
- Nem tudod, merre van az igazgatói?
- Én is azt keresem- nézett végre rám. A szemei feketék voltak, de nem bunkóságot sugárzott, amit vártam, hanem inkább barátságosságot.
- Aissh…- mérgelődtem.
- Megkereshetnénk együtt- ajánlotta fel.
- Ömmm…- hezitáltam, mivel az előbb eléggé bunkón letámadott.
- Jebal… Tudom, az előbb bunkó voltam, csak új vagyok és…
- Semmi baj- mosolyodtam el.
- Egyébként David Kim vagyok- hajolt meg.
- Park Jimin- mutatkoztam be én is.
- Merre induljunk?
- Fogalmam sincs- mondtam. Tanácstalanul álltunk kínos csendben, míg oda nem jött egy alacsony rövid hajú lány. Úgy nézett ki, mint egy kis tündér, aki most mászott elő az egyik gyerekmeséből, de ennek ellenére nagyon aranyos volt.
- Jimin és David?- kérdezte cuki hangon. Japán lehetett, hallani lehetett az akcentusán.
